Védegylet - Sólyom a koppenhágai klímacsúcs blogjában

A Védegylet két önkéntes fordítója Demeter Katalin , Fekete Hajnal jóvoltából közöljük Sólyom László angolul született írását, amelyet az ENSZ 2009 Koppenhágai Klímakonferencia alkalmából írt annak hivatalos oldalán a Climat Thinkers Blogba.

Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnökének kommentárja

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) Negyedik Helyzetértékelő Jelentése (2007), amely meglehetősen kijózanító üzenetet hordozott, a 2006 júliusáig megjelent tudományos eredményeken alapult. Azóta azonban jelentős mennyiségű új tudományos eredmény vált közkinccsé.

Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke. 2009. december 2. 10:45

Valóban kezd elsöprő méreteket ölteni az állampolgárok felelősségtudatához szóló és politikai cselekvésért kiáltó tudományos eredmények sokasága. [1]. A „Zöld Elnökök” informális hálózatának kezdeményezőjeként szeretném ismertté tenni és támogatásomról biztosítani ezen új, és meglehetősen elkeseredett tudományos figyelmeztetéseket. Elérkezett az ideje, hogy a kormányok végre összegyűjtsék mindazt az emberi leleményt, anyagi erőforrást és morális eltökéltséget, amit nemzeteik nyújtani tudnak, és határozottan, közös erővel irányt váltsanak a túlélés és a fenntarthatóság felé – most!

A Kutatóegyetemek Nemzetközi Szövetsége (International Alliance of Research Universities)[2] és az éghajlatváltozást kutató Pew Center on Global Climate Change [3] által kiadott összefoglalók szerint az új tudományos eredmények többsége részben vagy teljes egészében az éghajlatváltozás közvetlen megfigyelésén alapul (szemben a korábbi előrejelzésekkel vagy becslésekkel). Más szóval - hogy egy hajózási hasonlattal éljek - már nem számítgatnunk kell a jéghegyekkel való ütközés esélyét, vagy azt latolgatnunk, milyen útvonalon van az ütközésre legnagyobb esély: a jéghegyeket már saját szemünkkel látjuk a hajó orra előtt.

Általánosságban elmondható, hogy az éghajlatváltozás megfigyelt üteme gyorsabb, mint azt a korábbi becslések vagy modell-alapú számítások jósolták. A tenger vízszintje emelkedik, a globális jégtakaró fogy, a biológiai rendszerekben zavar támadt. A legutóbbi kutatások szerint a változások hatása a korábban becsült értékekhez képest nagyobb lesz: az IPCC 2007-ben megjelentetett előrejelzései ma már meglehetősen konzervatívnak tűnnek az újabb megfigyelések és a továbbfejlesztett modellezési módszerek fényében. A kibocsátások csökkentése nélkül az éghajlat változásának számos folyamata valószínűleg fel fog gyorsulni, növelve annak az esélyét, hogy az éghajlat váratlanul vagy visszafordíthatatlanul megváltozik.

A káros hatások gyors, fenntartható és hatékony enyhítésére nagyobb szükség van, mint valaha. Ha idén komoly célokat tűzünk ki 2020-ra, és el is érjük azokat, azzal csökkentjük az esélyét annak, hogy egy olyan ponton billenjünk át az éghajlatváltozás folyamatában, ahonnan már nincs visszaút. A 2050-re kitűzött célok elérése is olcsóbbá és biztonságosabbá válhatna ezáltal. A kulcs a káros hatások hatékony csökkentéséhez az energiahatékonyságot és az alacsony szén-dioxid kibocsátású technológiákat támogató szakpolitikai irányelvek elfogadása és alkalmazása.

A káros következmények enyhítése nélkül az ökoszisztémák megzavart működése társadalmi gondokba csap át. A társadalmak még kismértékű éghajlatváltozásra is igen érzékenyek. Különösen a szegény közösségek veszélyeztettek. A hőmérséklet 2°C-t meghaladó emelkedése valószínűleg jelentős társadalmi problémákhoz fog vezetni az évszázad hátralevő részében. Az éghajlatváltozás pedig a jelenlegi és a jövendő nemzedékekre erősen differenciáló hatással lesz. Az éghajlatváltozás kihívásainak leküzdése ezért szervesen hozzátartozik a társadalmi fejlődéshez, a méltányosság és igazságosság erősítéséhez szerte a világon. Az éghajlatváltozásnak az emberi jogi kérdésekkel és a demokratikus értékrenddel való összekapcsolása döntő fontosságú és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a társadalmak természetes ellenállóképessége erősödjön, és egy fenntarthatóbb fejlődés felé mozduljanak el.

Az éghajlatváltozást már ma is sokan úgy tekintik, mint a gazdagok szegények ellen intézett támadását. Mindannyiunk biztonságára komoly veszélyt jelentenek azok a társadalmi folyamatokban bekövetkező, visszafordíthatatlan események, amelyeket a folyamatosan rosszabbodó feltételek egyre közelebb hoznak. Ahogy a Johannesburgi Politikai Nyilatkozat [4] figyelmeztetett még 2002-ben: „hacsak nem teszünk valamit azért, hogy a világ szegényeinek élete gyökeresen megváltozzon, elveszíthetik bizalmukat képviselőikben és a demokratikus rendszerekben”. Más szóval, nem kevesebb forog kockán, mint az ENSZ égisze alatt az elmúlt fél évszázad alatt kifejlődött multilaterális nemzetközi rend, mert ez a rend végül képtelennek bizonyulhat arra, hogy békés és együttműködésen alapuló módszerekkel biztosítsa túlélésünket.

Ugyanakkor az üvegházgáz-kibocsátások csökkentését célzó erős korlátozások még lehetővé tennék, hogy elkerüljük az éghajlatváltozás legrosszabb következményeit. Az ehhez szükséges technológiai és gazdasági eszközök adottak és jól ismertek. Át lehetne csoportosítani azokat a jelenlegi támogatásokat, amelyek az üvegházhatást erősítő gáz-kibocsátások növekedéséhez járulnak hozzá, hogy ezzel egy zöld gazdaság gyors és hatékony beindítását támogassuk. Azt is tudjuk, hogy a mihamarabbi alkalmazkodást és a káros hatások gyors elkerülését célzó erőfeszítések sokféle haszonnal járnának, és hatalmas összegű kiadásokat spórolhatnánk meg. Gazdaságilag életképessé tenné az új fejlődési utat a munkahelyek számának növekedése a zöld gazdasági szektorban, elsősorban az építőiparban és az energiatermelésben, az ökoszisztéma-szolgáltatások újjáélesztése, az egészségügyi, társadalmi, technikai és környezeti rendszerekre nehezedő, gyorsan növekvő teher könnyítése. Miért vagyunk akkor mégis ennyire tehetetlenek? Mi az, ami hiányzik a politikai színtéren? Miért várunk ki még mindig, miért nem foglalunk végre állást?

Válaszképpen a környezeti etikáról szóló Velencei Nyilatkozatból szeretnék idézni [5]: „A probléma nem csupán gazdasági és technológiai jellegű, hanem erkölcsi és lelki természetű is. Gazdasági és technológiai szintű megoldást csak akkor találhatunk, ha a legradikálisabb módon, szívünk legmélyén változunk meg. Ez változáshoz vezethet az életvitelünkben, valamint a fenntarthatatlan fogyasztási és termelési szokásainkban. Elsőként vissza kell nyernünk alázatosságunkat, és felismernünk, meddig terjed hatalmunk, és ami a legfontosabb, felismerni tudásunk és ítélőképességünk határait. Olyan döntéseket hoztunk, úgy cselekedtünk és olyan értékrendet fogadtunk el, amelyek mássá formálták a világot, mint amilyennek lennie kellene. Új hozzáállásra és új kultúrára van szükség, és ezeknek környezeti szempontból etikus viselkedésen kell alapulniuk. Egy ilyen erkölcsrendszer hozzájárul az egyetemes szolidaritás, a társadalmi igazságosság és felelősség elveinek, valamint az egymásrautaltság érzésének megerősödéséhez, az élet igaz kultúrájának támogatása és előmozdítása érdekében.”

Őszintén be kell ismernünk, hogy az emberiség jobb sorsot érdemel, mint amit magunk körül látunk. Mi is, de méginkább gyermekeink és az eljövendő nemzedékek jobb világot érdemelnek. Egy olyan világot, amely mentes az aljasságtól, az erőszaktól és vérontástól, egy olyan világot, amelyben a nagylelkűség és a szeretet uralkodik”. Lesz-e vajon bátorsága a tárgyalásban résztvevőknek Koppenhágában elismerni ezt, és „szívük legmélyén megváltozni”? Dum spiro, spero.

Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke.

[1] A legfontosabb megállapítások a következőek:

A fosszilis tüzelőanyagokhoz köthető kibocsátások és az éghajlatváltozás közötti kapcsolat nyilvánvalóbb és erősebb, mint korábban gondoltuk.

A csapadéktrendek változása jelentősebb, mint azt a korábbi előrejelzések mutatták, és már most hatással van a növénytermesztésre, az ökoszisztémákra és az emberi egészségre.

Az óceánok savasodása komolyan fenyegeti a korallzátonyokat, a kagyló- és rákpopulációkat és a halállományokat. 2050-re az összes korallzátony megállhat a növekedésben, és akár el is tűnhet.

A tenger vízszintjének huszonegyedik századi átlagos emelkedésére vonatkozó új becslések a felső határt 0,6 m helyett 2 m-re teszik. (Ezen becslések nem veszik figyelembe a tenger vízszintjét növelő, váratlan eseményeket, amelyek valószínűsége jelenleg nagyobbnak tűnik, mint azt korábban gondoltuk.) Mind Grönland szárazföldi jégtakarója, mind az antarktiszi jégpáncél nagyobb ütemben tűnik el, mint korábban feltételeztük.

Az északi sarki tengeri jég is gyorsabban olvad, mint azt az előrejelzések mutatták. Ez az arktiszi régió nagyobb mértékű felmelegedéséhez és a metán permafrosztból való, a korábban gondoltnál gyorsabb felszabadulásához vezet.

2000 óta a CO2-kibocsátás követte – és tulajdonképpen meg is haladta – a legpesszimistább IPCC forgatókönyvet (vagyis amelyben a legmagasabb a CO2-kibocsátás növekedési üteme)!

Ennek eredményeképpen a légköri CO2 koncentráció 33%-kal gyorsabban nőtt 2000 és 2007 között, mint az 1990-es években. Egy nemrégiben frissített modell az jósolja, hogy az évszázad végére a globális felmelegedés 5,2°C lesz, kétszerese annak a 2,4°C-os értéknek, amit a modell korábbi, frissítés előtti verziója jósolt.

[2] Összefoglaló jelentés az Éghajlatváltozás Konferenciáról (Climate Change Conference), 2009. március 10-12., Koppenhága, Koppenhágai Egyetem.

[3] Tudományos összefoglaló 2. (Science Brief 2), 2009. június, Pew Központ a Globális éghajlatváltozásról (Pew Center on Global Climate Change).

[4] „Elismerjük, hogy a szegénység megszüntetése, a fogyasztási és termelési szokások és minták megváltoztatása, valamint a gazdasági és társadalmi fejlődés alapjául szolgáló természeti kincsek védelme és a velük való ésszerű gazdálkodás a fenntartható fejlődés mindenen átívelő, legfontosabb célja és nélkülözhetetlen követelménye.

Globális környezetünk továbbra is szenved. A biológiai sokféleség csökkenése folytatódik, tart a halállományok kimerülése, a sivatagosodás egyre több és több termékeny földet követel magának, az éghajlatváltozás káros hatásai már nyilvánvalóak, a természeti katasztrófák egyre gyakoribbak és egyre pusztítóbbak, a fejlődő országok egyre kiszolgáltatottabbak, a levegő, a víz és a tenger szennyezése pedig milliókat foszt meg a tisztességes élet lehetőségétől.

Az emberi társadalmat gazdagokra és szegényekre osztó mély törésvonal, és a fejlett és a fejlődő világ közötti egyre szélesebb szakadék súlyosan veszélyeztetik globális jólétünket, biztonságunkat és stabilitásunkat.

Fennáll a veszély, hogy ezek a globális egyenlőtlenségek megszilárdulnak, és hacsak nem teszünk valamit azért, hogy a világ szegényeinek élete gyökeresen megváltozzon, elveszíthetik bizalmukat képviselőikben és a demokratikus rendszerekben, amelyek mellett mi elköteleztük magunkat, képviselőikre pedig úgy tekintenek majd, mint akik olyanokká lettek, mint a „zengő érc és pengő cimbalom”.”

(Politikai Nyilatkozat, ENSZ Világtalálkozó a Fenntartható Fejlődésről, Johannesburg, 2002.)

[5] Velencei Nyilatkozat a Környezeti Etikáról, 2002.

Az elnöki honlapon:
http://www.keh.hu/20091202_comment_cop_15_homepage.html

A konferencia oldalán:
http://en.cop15.dk/blogs/view+blog?blogid=2793